Ma se hittem el magam, ismét. Reggel felkeltem és már megint rá kellett döbbennem hogy de miért csinálok ilyeneket azt se tudom mikor értem haza és mennyit aludtam. Szokásosan, minden apró kis porcikámban remegve bemásztam a zuhany alá hogy a forró víztől felébredjek – indul a nap. Természetesen megint későn keltem = későn értem be de hurrá holnap szabi és hosszú hétvége is (éljen máricus 15!), így annyira nem izgat a dolog, túlélésre játszunk!
Természetesen a nemalvástól és szivacskodástól (szivacs vagyok vállalom, az alkoholt én felszívom – ééén, a szivacs!) hangulatingadozásaimban magaslatokat és mélységeket megélve már reggel ahogy lehuppantam a székembe egy sóhajjal kellett konstatálnom magamban hogy ez ma sem lesz egyszerű. Dehát imádjuk a kihívásokat (tanuljunk angolul rovatunkban: I love challenge – ájlávcsellendzs) – így nincs gond, de legalább semmiképpen sem lepődtünk meg kicsit sem, ma sem, magunkon. Jó ha az ember tisztában van magával. Ha azzal nem is hogy éppen mi zajlik benne de azzal igen hogy valami zajlik és kiváló menekülő és halogatóművészként jusztsem akarunk vele foglalkozni, tehát mit kell csinálni – elterelni a gondolatot! De legalábbis olyan gallyra rakni magunkat hogy legyünk annyira fáradtak hogy a túlélés pont annyira lekösse minden kis icipici aprócska energiánkat hogy egy dolgot ne tudjunk semmiképpen sem csinálni – gondolkodni. Mert ugye gondolkodom tehát vagyok – nem gondolkodom = nem vagyok csak vegetálok, gondolom valami ilyesmiket gondolhatok magamban de mivel most nem gondolkodom, nem tudhatom.
Mindenesetre ha gondolkodni nagyon nem is, magamat cincálni azért mindig marad idő és energia, ez egy olyan hátterben zajló esemény aminek majd előbb utóbb mindenképpen lesz valami végkifejlete. Mint valami ami el is süllyed picit a vízben, van lent ott a mélységben, néha felbukkan a felszínre – így tudnám megfelelően leírni hogy mi is történik, cinc-cinc víz alatt – ezt nem tudjuk, felszínre kerülés – meglepődés – katarzis!
A mai jellemfejlődésünk keretében reggel még az úristen de nem hiszem el 1. fázis: fáj a lelkem. Kellemes önsajnálat munka közben, némi önostorozással, már megint valamit tönkretettem és valami mármegint új és más és mármegint nem szeretjük annyira. Miután kellemesen eltelt a délelőtt és kora délutánba hajlott az idő elérkezett a 2. fázis: mért is hiszem hogy fáj a lelkem? Ez már egy érdekesebb szakasz mert a teljesen egyhangú és vitát nélkülöző önsajnálásból egy interaktívabb, mozgalmasabb kutatási fázishoz érkeztünk. Eme fázisban önmagunkat vizsgáljuk miszerint A. fizikai állapot (megállapítás = ramaty) B. elégedettségi szint (megállapítás = volt már jobb is, nade rosszabb is) C. érzelmi hozzáállás (megállapítás = negatívan bizonytalanul nemtudjuk). Itt már érezhető a katarzis szele, már már itt is van és előbukkan belőlünk hogy megszülessen végre és megnyugodhassunk – a következő szintre lépve vizsgálgatjuk C. érzelmi hozzáállás megállapításunkat ami a negatívan bizonytalanul nemtudjuk. Szedjük szét, boncolgassuk picit: negatívan – itt rá kell döbbennünk hogy bizony-bizony ez sajnos nálunk alap. Elgondolkodunk picit, rágicsáljuk magunkat egy kávé mellett majd hagyjuk lesüllyedni a víz alá; bizonytalanul – hát itt is fel kell ismernünk hogy egy eléggé jellemző dolgot sikerült megfogalmazni, már egyből hagyjuk is süllyedni; és végül – nemtudjuk. Nodehát mit nem tudunk és miért is nem tudjuk és miért is gondoljuk hogy nem tudjuk és EGYÁLTALÁN – tééényleg tudnunk kéne bármit is, téééényleg van bááááármi amin rágnunk kellene magunkat? No itt jön egy félfázis, tehát a 2.5-ik fázisunk alatt elszégyelljük magunkat, állapottól / helyzettől függően lehet ilyenkor asztalt csapkodni, hangosan szidalmazni magunkat avagy fejet a falba verni. Miután ezen túl vagyunk a befejező 3. fázisunkban konstatálnunk kell a következőt: Megállapítottuk hogy fáj a lelkünk. Ezek után megvizsgáltuk a helyzetet és az állapotot. Már ki is utálkoztuk magunkat magunkra. Fel kell tennünk a kérdést ami nem tűr halasztást – hát de voltunk mi valaha jól? Vagyishát újrafogalmazva – gondoltuk mi valaha egyáltalán magunkról valamikor hogy jól vagyunk, úgy igazán jól? Hát, így elérkezve a katarzishoz rá kell döbbennünk – mi így vagyunk jól. Ez a Szivacsok világa. Bizony-bizony.
Persze ez már elég és sok is egy napra tehát holnap innen folytatjuk. Az írást is és a jellemfejlődést is.
Megyünk az éjszakába, utazunk – utazunk az éjszaka fényein és hangjain!!!!
Üdvözöllek a világomban Kedves Olvasó - csókjaim!!
Utolsó kommentek